ANDERSEN: A HÓKIRÁLYNŐ
HATODIK MESE
a lapp asszonyról meg a finn asszonyról
Alacsony házikó előtt állt meg a szarvas - ó,
micsoda nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a földig, az
ajtaja olyan alacsony volt, hogy a benne lakók csak hason csúszva
járhattak ki-be. A háznép nem volt otthon, csak egy öreg lapp asszony
tett-vett a házban, egy halzsírmécs pislogó fényénél: éppen halat
sütött. A rénszarvas nyomban elbeszélte neki Gerda históriáját, de még
annál is előbb a magáét, mert azt sokkal fontosabbnak tartotta. Gerda
úgy összefagyott a hosszú úton, hogy még a száját se tudta mozdítani.
- Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. -
Hosszú út áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg a
finnek földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s minden este
tűzijátékot rendez. Majd írok néhány sort erre a szárított tőkehalra,
mert papírom nincs, adjátok át a finn asszonynak, az majd okosabb
tanácsot tud adni, mint én.
Miközben Gerda megmelegedett, és éhét-szomját
elverte, a lapp asszony megírta levelét a szárított tőkehalra, lelkére
kötötte a kislánynak, hogy vigyázzon rá, aztán felkötözte megint a
rénszarvas hátára, s az elvágtatott vele. Fent a magasban megint
fölhangzottak a cikkanó hangok, csodálatos kék sugarú északi fény
tündökölt egész éjjel előttük - végül megérkeztek a finnek földjére, s
bekopogtak a finn asszony kéményén; mert ajtaja nem volt a házának.
Rekkenő hőség volt a szobában, a finn asszony félig
pőrén járt-kelt odabenn. Gerdáról nyomban lerántotta a ruhát, a csizmát,
a kesztyűt, hogy ne legyen olyan melege, a rénszarvasnak egy darab
jeget tett a homlokára, aztán elolvasta a tőkehalra írott levelet,
elolvasta másodszor, harmadszor is, s amikor már betéve tudta, a
tőkehalat beledobta a bográcsba, hiszen abból még pompás leves lesz. A
finn asszony nem tékozolt el semmit.
A rénszarvas neki is elmondta élete történetét,
aztán a kis Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem
szólt rá semmit.
- Te olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas -,
tudom, hogy egy cérnaszállal össze tudod kötni a világ valamennyi
szelét. Ha a hajós ki tudja oldani az egyik csomót, akkor jó szelet kap a
vitorlája, ha a másodikat kioldja, erős szél zúg el a tenger fölött, ha
meg a harmadikat és a negyediket kibogozza, olyan orkán támad, hogy
erdőket csavar ki tövestül. Adhatnál ennek a kislánynak olyan bűvös
italt, hogy tizenkét ember ereje költözzék belé, és legyűrhesse a
Hókirálynőt!
- Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene
rajta! - mondta a finn asszony, azzal egy deszkaállványhoz lépett,
levett róla egy összegöngyölt, nagy állatbőrt, és kiterítette; különös
betűk voltak rajta, s az asszony olvasni kezdte, de olyan nagy
erőfeszítésébe került, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.
A rénszarvas tovább kérlelte, a kis Gerda meg olyan
könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn asszony megint
hunyorogni kezdett, és a rénszarvast félrehívta a sarokba. Friss jeget
tett a fejére, s közben odasúgta neki:
- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő
palotájában van, s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb
hely a világon. De ennek az az üvegszilánk az oka; ami a szívébe
fúródott, meg az a másik csepp üvegdarab, amely a szemébe esett. Amíg
azokat ki nem veszik onnan, addig nem válhat igazi emberré, s a
Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.
- Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő meg a Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.
- Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak
van, nem adhatok; nem látod, milyen nagy ez? Egy szál maga, mezítláb
vágott neki a messzi világnak, és emberek, állatok állanak a
szolgálatába. Tőlünk nem kaphat hatalmat, az ő hatalma a jó szíve,
ártatlan lelke. Ha magától nem jut be a Hókirálynő palotájába, és nem
tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem
tudunk segíteni rajta. Két mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje
kezdődik - vidd oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy
bokor tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal, hanem siess
vissza hozzám.
A finn asszony felültette Gerdát a rénszarvas hátára, s az nyargalt vele, ahogy csak győzte.
- Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a
kesztyűmet! - kiáltotta vágtatás közben Gerda. A jeges hideg nyomban
figyelmeztette rá. De a rénszarvas nem mert megállni, röpült tovább, míg
csak a vörös bogyójú, nagy bokorhoz nem ért. Ott letette a kislányt,
megcsókolta, fényes, nagy könnyeket hullatott, s már iramlott is
visszafelé. A kis Gerda meg ott állt a bokor tövében mezítláb, kesztyű
nélkül a finnek rémítően hideg földjén.
Futásnak eredt, szaladt, ahogy a lába bírta; egyszer
csak nagy sereg hópehely közelgett szembe vele. Nem az égből hullottak -
az ég tiszta volt, és tündöklött az északi fénytől -, a földön vonultak
seregestül; s minél közelebb értek, annál jobban nőttek. Gerdának azok a
nagy és csodálatos rajzú hópehely-virágok jutottak eszébe, amiket Kay
mutatott neki a nagyítóüvegen keresztül. Ezek a hópelyhek a valóságban
is nagyok voltak, nagyok és félelmetesek, mert elevenek: a Hókirálynő
előőrse közeledett a kis Gerda felé. Különös alakú lények voltak, az
egyik csúnya, nagy sünhöz hasonlított, a másik összefonódott kígyók
gomolyagának látszott, borzas szőrű, kövér medvebocsnak a harmadik. De
ragyogó fehér egytől egyik valamennyi, hiszen eleven hópelyhek voltak.
De most nézzünk Kay után: mi történt közben ővele?
Neki persze eszébe se jutott a kis Gerda, azt meg még úgy se gondolta,
hogy hajdani pajtása ott kinn áll a palota előtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése