ANDERSEN: A HÓKIRÁLYNŐ
MÁSODIK MESE
egy kisfiúról meg egy kislányról
Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a
ház meg az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek
nincs kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a
városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy
cserépnyinél. Nem voltak testvérek, de éppen úgy szerették egymást,
mintha azok lettek volna. Szüleik szemközt laktak egymással, egy-egy
padlásszobában, ahol két szomszédház teteje majdnem összeér, s a tető
alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt,
csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson
az ember.
Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak
az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik
ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő. A
gyerekek szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe
fektethetik az ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is
tették, olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis
padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő
hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt;
virágokkal meg levelekkel pompázó diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák
igen magasan voltak, a gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik
megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a
rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.
Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az
ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor
rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép
kis kerek ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s
átkukucskáltak egymáshoz a kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a
neve, a leánykának Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek
egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok
lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.
- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.
- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.
- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül,
ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen
meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli
éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor
festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.
- Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.
- Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.
- Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.
De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.
Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött,
gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és
kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren
szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a
virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül
sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok
millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég
volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég
csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé
bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről,
s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az
ablak előtt.
Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán
megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a
mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a
két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba
előtt.
Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen
a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte,
mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól
fogva együtt énekelték:
Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!
Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő
valamennyi virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság
felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen csodálatosan szép
nyár volt az; milyen jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről
soha le nem fogyott a virág.
Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és
állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy
toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A
szememet is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay
hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.
- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig
bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja
volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított
minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és
kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény
kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk.
Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat már nem érzett, de a
szilánk ott volt a szívében.
- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a
sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a
rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a
rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván
belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.
- Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda,
s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított,
otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.
Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet,
kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyásoknak való; ha a nagyanyja mesélt
neki, minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont,
szemüveget biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt,
mint a nagyanyja. Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek
rajta az emberek. Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és járását
utánozni tudta. Kay felfedezte és kifigurázta minden furcsaságukat és
rútságukat, s az emberek nem győzték csodálni: milyen éles szemű, eszes
fiú!
Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét
meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis
Gerdával is, aki pedig egész lelkéből szerette.
Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a
legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél
kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és
kék kabátja csücskével felfogta a pelyheket.
- Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! -
mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak,
akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség
volt a szemnek. - Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint
az igazi virágok! Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy
elolvadnak.
Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett
az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a nagy
téren szánkózzam, ahol a többi fiú! - és már ott se volt.
Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor
a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon
húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak. Amikor a legvígabban
voltak, egy fehérre festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér
prémbe burkolózott, fehér prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer
megkerülte a nagy teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A
fehér szán egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a
legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett
Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el
akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay tovább
húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan sűrűn kavargott a
hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay
nagy sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a
kis szánkó mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a
nyomában, mint a szélvész. Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg
senki; szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha
sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.
Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák
voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán
útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája,
sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó
fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a Hókirálynő maga.
- Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a
Hókirálynő. - De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga
mellé ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú
úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.
- Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és
homlokon csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak
egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre
fagyasztotta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy
meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző
hideget.
- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott
észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely
madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A
Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a
kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.
- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. - Mert még megfagynál.
Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is
jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett
hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle.
Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud
fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe,
s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak
egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen,
magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy,
fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha
régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és
szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok
üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak
szálltak csúnya károgással. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy
tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a
holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.
folyt köv holnap!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése