ANDERSEN: A HÓKIRÁLYNŐ
HARMADIK MESE
a varázslóasszony virágoskertjéről
Ugyan mi történt a kis Gerdával, amikor
pajtását hiába várta vissza a szánkózásból? Hol lehet Kay? - senki sem
tudta. A fiúk csak annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás fehér
szánhoz kötötte kis szánkóját; befordultak a legközelebbi utcába, aztán
eltűntek a város kapuján. Nem tudta senki, hová röpítette Kayt a szán,
sok könnyet ejtettek érte, a kis Gerda sokáig siratta. Később híre
futott, hogy Kay meghalt, belefulladt a városszélen kanyargó folyóba.
Milyen hosszú és sötét téli napok voltak azok!
Aztán meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a tavasz.
- Kay elment és meghalt! - panaszolta el a napfénynek Gerda.
- Nem hiszem el! - felelte a napfény.
- Elment és meghalt! - kiáltotta Gerda a fecskéknek.
- Nem hisszük el! - csivitelték a fecskék, s végül már a kis Gerda sem hitte el a szomorú hírt.
- Felhúzom az új piros cipőmet! - mondta egyik
reggel. - Azt, amit még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz, és
azt kérdem meg felőle.
Kora reggel volt; Gerda megcsókolta az alvó
nagyanyját, felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az
útnak; a város kapuján át a folyóhoz ment. - Igaz-e, hogy te vetted el
az én játszópajtásomat? - kiáltotta oda a víznek. - Neked ajándékozom a
szép piros cipőmet, ha visszaadod.
Úgy látta, mintha a hullámok biztatóan intenének
feléje. Akkor lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros cipőjét, s
beledobta a folyóba, de nem tudta messzire hajítani, hát a hullámok
visszasodorták a partra, mintha a folyó nem fogadná el Gerda nagy
áldozatát, mert cserében úgysem tudja visszaadni Kayt. De Gerda azt
gondolta, az a baj, hogy nem tudta elég messzire dobni a piros cipőt,
ezért beült egy csónakba, amely ott rengett a nádasban, kiült a szélére,
s onnan hajította a vízbe.
Hanem a csónak nem volt kikötve, s a kislány első
mozdulatára megindult a vízen lefelé. Amikor Gerda észrevette, ki akart
szállni belőle, csakhogy a csónak már messze volt a parttól, röpült
lefelé a folyón kis utasával.
A kis Gerda sírva fakadt ijedtében, de nem hallotta
meg senki a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni rajta,
csak kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték magasból: - Itt
vagyunk! Itt vagyunk! - A csónakot sebesen sodorta az ár, a kis Gerda
csöndesen kuporgott a sarkában, csak harisnya volt a lábán; piros cipője
ott bukdácsolt a csónak nyomában, de nem érhette utol, mert azt
gyorsabban röpítették a hullámok.
Szép tájak vonultak el mellette mindkét parton,
pompázó virágok, öreg fák, lankás domboldalak, ahol tehenek meg birkák
legeltek, de embert nem látott sehol.
- Talán éppen Kayhoz visz a folyó - reménykedett a
kis Gerda, s felderült a kedve. Felállt a csónakban, és órák hosszat
nézte a zöldellő partokat; aztán egy nagy cseresznyéskert felé
közeledett a csónak, a kertben kicsi ház állt, szalmatetős, de
ablakaiban különös kék meg piros üveg tündökölt, előtte pedig két
fakatona őrködött, s tisztelgett a fegyverével a folyó minden utasának.
Gerda kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta
őket; a fakatonák persze nem válaszoltak. A kislány hamarosan közelebb
ért hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták a csónakot.
Gerda még nagyobbat kiáltott nekik, mire egy öreg,
öreg asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából. Nagy
szélű kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb virágokkal.
- Szegény gyermek! - mondta szánakozva az
öregasszony. - Hogy kerültél a sebes folyó sodrába, amely ilyen messzire
röpített? - Azzal belegázolt a vízbe, kampósbotjával kicsáklyázta a
csónakot a partra, és kiemelte belőle a kis Gerdát.
A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.
- Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide? - biztatta az a kislányt.
Gerda rendre elmondott mindent, az öregasszony
fejcsóválva hümmögött, s amikor a kislány megkérdezte tőle, nem látta-e
errefelé Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el idáig, de elér
bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda, szedjen inkább cseresznyét a
kertben, és nézze meg a virágait, mert ilyen szépeket képeskönyvben sem
látni, s még meséket is tudnak a virágok, mindegyik mást. Azzal
kézenfogta Gerdát, bevezette a kis házba, és becsukta az ajtót.
Ragyogtak a magas ablakok kék, piros meg sárga
üvegei, csodálatos színekben szűrődött át rajtuk a napsugár; az asztalon
pompás cseresznye volt egy tálban, és Gerda annyit ehetett belőle,
amennyit csak akart. Míg a cseresznyét szemelgette, az öregasszony
aranyfésűvel fésülgette a kislány fénylő, hullámos haját, amely olvadt
aranyként folyta körül zsenge rózsaszirom arcát.
- Mindig ilyen kedves kis leánykára vágyódtam! -
mondta az öregasszony. - Meglátod, milyen jó lesz itt nálam! - Fésülte,
fésülte Gerda haját, s ahogy fésülte, a kislány egyre jobban elfeledte
fogadott testvérét, Kayt, mert az öregasszony értett a varázslathoz. Nem
gonosz boszorkány volt, csak a maga mulatságára fűzte a
varázslómesterséget: most azért, hogy a kis Gerdát megtartsa magának.
Kiment a kertjébe, kampósbotjával suhintott egyet rózsái felé, s azok
egyszeribe nyomtalanul elsüllyedtek, bármilyen pompásan virultak is még
az imént. El kellett tűnniük, nehogy a kis Gerdának eszébe jusson róluk a
maga rózsafája, elveszett pajtása. Az öregasszony attól tartott, hogy
Gerda elszökik tőle, hogy megkeresse Kayt.
Aztán kivezette Gerdát virágoskertjébe. Ó, mennyi
szépség volt ott, s micsoda illat áradt. Ott pompázott mind a négy
évszak valamennyi virága: képeskönyvben sem látni gyönyörűbb tarkaságot.
Gerda ugrált örömében, s kinn játszott a kertben, míg csak le nem
nyugodott a nap a magas cseresznyefák mögött. Az öregasszony este puha
ágyat vetett neki ibolyavirággal töltött piros selyempárnákkal. Gerda
édesdeden aludt, s olyan szépeket álmodott, mint egy királykisasszony a
lakodalma napján.
Másnap megint odakint játszhatott a napsugaras
kertben a csodálatos virágok között, s így telt aztán sok-sok napja.
Ismert már minden szál virágot, mégis úgy érezte, hogy egyfajta virág
hiányzik a kertből, csak azt nem tudta, melyik. Egy nap kinn ült a kis
ház előtt, és az öregasszony kalapjában gyönyörködött, s a kalap
legszebb festett virágában, egy rózsában. A varázslónő elsüllyesztette
kertje rózsáit, de a kalapjáról bizony elfelejtette eltüntetni a rózsát,
nem gondolt vele. Így jár, aki feledékeny.
- Nicsak! - kiáltott fel a kis Gerda. - Ebben a
kertben nincsenek rózsák! - Végigfutott a virágágyások között, és
kereste, kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se. Leült
szegényke egy ágyás szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a könnyei éppen
oda hullottak, ahol egy rózsatő elsüllyedt, s ahogy a forró könnyek
leszivárogtak a földbe, kihajtott a rózsatő, s éppoly szépen virult,
mint azelőtt. Gerda átölelte az ágait, megcsókolta a virágokat, otthoni
kedves rózsafájára gondolt, s eszébe jutott elveszett pajtása.
- Ó, mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. -
Hiszen Kay után indultam. Nem láttátok errefelé? - kérdezte a rózsákat. -
Mit gondoltok: eltűnt vagy meghalt?
- Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk
a föld alatt, a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem volt
köztük.
- Köszönöm, kedves rózsák! - hálálkodott a kis Gerda. Futott a többi virághoz, kelyhük fölé hajolt, és megkérdezte tőlük:
- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?
De a virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s
álmodták a maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról
nem esett szó egyik mesében sem. Hallgassuk meg azért, mit meséltek a
virágok.
- A keskeny hegyi út fölött - kezdte a folyondár -
ódon lovagvár magaslik; sűrű örökzöld folyja be vörös kőfalait, kiugró
erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol a korláton, és az
ösvényt figyeli. Nincs üdébb rózsabimbó az ágon, nincs könnyedebben
szálló almaszirom, mint ő, zizegő szépséges selyemruhájában. Nem jön,
még mindig nem jön?
- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.
- Én csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit álmodtam - felelte a folyondár.
Hát a kis hóvirág mit mesél?
- Két kötélen deszka himbálózik az ágak között - a
hinta. A hintán két szép leányka ringatózik, fehér a ruhájuk, mint a hó,
kalapjukon hosszú zöld selyemszalag; bátyjuk kettőjük között áll a
hintán, karjával tartja a kötelet, mert az egyik kezében pohár van, a
másikban agyagpipa: szappanbuborékot fúj. Száll a hinta föl-le, szál a
buborék, színes, mint a szivárvány; az utolsó még ott imbolyog a pipán,
ringatja a szellő. A hinta száll, a csepp fekete kutya meg - könnyű az
is, mint a buborék - két lábra áll, úgy kéri, hadd hintázzon ő is
kicsit; száll vele a hinta tovább, a kiskutya fölhemperedik, vakkant
egyet mérgében; a gyerekek ingerkednek vele, és szétpattannak a
szappanbuborékok... Szálló hinta, szétpattanó buborék - ez az én mesém.
- Szép mese lehet, de olyan szomorú hangon csilingelted el! És te sem beszélsz Kayról, a pajtásomról!
Hallgassuk meg akkor, mit mesél a jácint.
- Volt egyszer, hol nem volt, három leánytestvér,
gyönge és törékeny teremtések; az egyik mindig piros ruhában járt, a
másik kékben, tiszta fehérben a harmadik. Teliholdkor kézen fogva
táncoltak a csendes tóparton. Nem tündérek voltak, hanem halandók
gyermekei. Édes illat áradt a levegőben, s a lányok eltűntek az erdőben;
erősödött az illat, s egyszer csak három koporsó siklott ki az erdő
sűrűjéből a tóra - a három szépséges lány feküdt bennük.
Szentjánosbogarak röpködtek körülöttük, mint lebegő zöld fényű gyertyák.
Alszanak a táncos lábú leányok, vagy meghaltak? A virágillat azt
mondja, halottak, az estharang is halottakat sirat.
- Milyen szomorú a meséd! - búsult el Gerda. - És
olyan erős az illatod, a halott lányok jutnak eszembe róla. Hát igazán
meghalt a kis Kay? A rózsák lenn voltak a föld alatt, s azt mondják; nem
látták odalenn.
- Csing-ling! - csengettyűztek a jácint csepp
harangjai. - Mi nem Kaynak harangozunk, hiszen nem is ismerjük. Csak a
mesénket mondjuk, az egyetlen mesét, amit tudunk.
Gerda akkor a boglárkához hajolt le, amely sárgán ragyogott zöld levelei között.
- Úgy ragyogsz, mint egy parányi nap! - csodálta meg a kislány. - Mondd meg nekem, merre keressem kedves pajtásomat!
A boglárka ragyogó szemmel nézett fel Gerdára. Ugyan milyen mesét tud? Az ő meséje se Kayról szól.
- Egy kis udvarra melegen sütött le az isten napja a
tavasz első reggelén. A szomszéd ház fehér faláról lesiklottak a
napsugarak a földre; a fal tövében kibontotta szirmait a tavasz első
sárga virága, úgy ragyogott, mint az arany a napsütésben. Öregasszony
üldögélt odakinn a széken, unokája, a szegény kis cseléd, éppen
hazatért, és megcsókolta nagyanyját. Szerető csókjában érződött
aranyszíve. Arany volt a szíve, arany a szava, arany a tavasz napsugara.
Az én mesém csak ennyi - mondta a boglárka.
- Szegény öreg nagyanyó! - sóhajtott fel Gerda. -
Biztosan hiányzom neki, búsul utánam, mint ahogy Kay után búsul. De nem
búsul sokáig, hazamegyek hamarosan, s hazaviszem Kayt is! A virágoktól
ugyan nem tudok meg róla semmit, azok csak a maguk meséjét tudják, hiába
faggatom őket. - Azzal fölcsippentette a szoknyáját, hogy gyorsabban
tudjon futni, de a nárcisz gáncsot vetett neki, amikor át akarta ugrani.
Gerda megtorpant, lehajolt a hosszú szárú sárga virághoz, és
megkérdezte: - Tudsz talán valamit?
Ugyan mit felelt neki a nárcisz?
- Látom magamat! Látom magamat! - ujjongott. - Ó,
milyen édes az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő
nyújtózkodik félig pőrén; hol az egyik lábára áll, hol a másikra, lába
előtt hever az egész világ. Micsoda szemfényvesztés! A teásfazékból
vizet önt egy tálba, és kimossa a fűzőjét, amely egyenesen tartja a
derekát. Dicséretes dolog a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája,
azt is maga mosta, a háztetőn szárította. Felveszi, és sáfrányszínű
kendőt kanyarít a nyakába, az még fehérebbnek mutatja a ruháját.
Kinyújtja a lábát - ni, milyen magasra! Magamat látom! Magamat látom!
- Nem vagyok kíváncsi a mesédre! - mondta a kis Gerda. - Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé.
A kiskapu zárva volt, de Gerda olyat rántott a
rozsdás kilincsen, hogy letörött, a kapu kitárult, s Gerda nekivágott
mezítláb a messzi világnak. Háromszor is visszanézett, de nem üldözte
senki. Nagyon elfáradt, s leült egy nagy kőre. Amikor körülnézett,
látta, hogy vége a nyárnak, késő őszre jár, csak a napfényes kertben,
ahol a négy évszak valamennyi virága együtt volt, nem vette észre.
- Istenem, de sok időt elvesztegettem! - kiáltotta
Gerda. - Már ősz van! De most már nem állok meg többet! - Fel is kelt
nyomban, és továbbindult. Ó, hogy elfáradt, hogy megsebezte gyönge kis
lábát az út! Hideg és kopár volt körülötte a táj, megsárgultak a füzek
keskeny levelei, hideg köd ülte meg a fákat, száraz levelek kerengtek le
a földre. Csak a kökény kínálta még gyümölcsét, de az olyan savanyú
volt, hogy összehúzta az ember száját. Ó, milyen szürke, milyen szomorú a
messzi világ!
Kövess facebookon, ahol sok érdekességről olvashatsz és villámjátékokban is részt vehetsz időről időre! Katt ide >> Mirtusz oldalam a facebookon
Iratkozz fel hírlevélre, hogy elsőként értesülj az újdonságokról,
akciókról, s ingyenes ajándékaim is letölthesd! Most 500,- KUPONért kattints
ide---> ajándékok letöltése, feliratkozás
Megjegyzések
Megjegyzés küldése