ANDERSEN : A HÓKIRÁLYNŐ
NEGYEDIK MESE
a királyfiról és a királykisasszonyról
Gerdának megint meg kellett pihennie; ott,
ahol leült, egy nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult,
csak a feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt, aztán
egyszer csak megszólalt: - Kár, kár! Várj, lány! - Elég rosszul ejtette a
szavakat, de jó szívvel volt a kis Gerdához, megkérdezte tőle,
hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót: egyedül, Gerda nagyon jól
megértette, szíven is ütötte a szó. Elbeszélte a varjúnak rendre egész
életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.
A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit mondott: - Talán! Talán!
- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány, s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.
- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan!
Azt hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem
elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.
- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.
- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom
mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e
varjúnyelven?
- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul, még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!
- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd
elmondom, ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. - És
elmondta, amit tudott:
- Ebben a birodalomban, ahová kerültél, él egy
királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta a világ
valamennyi újságját; olyan okos, hogy elolvasta, és nyomban el is
felejtette az újságok minden sorát. A múltkor éppen a trónján üldögélt,
ami bizony nem olyan kellemes dolog, mint az emberek gondolják. Ott ült,
mondom, s egy dalt kezdett dúdolgatni. Így szólt valahogy: "Férjhez
megyek én, miért is ne mennék!" Férjhez akart menni csakugyan, de olyan
emberhez, akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve; akinek
nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony elég unalmas
dolog. Összedoboltatta hát a királykisasszony udvarhölgyeit, s amikor
ezek meghallották úrnőjük szándékát, jókedvre derültek. "Derék dolog! -
mondták. - A múltkor magam is ezen törtem a fejemet!"
Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem
toldok hozzá, el sem veszek belőle. A menyasszonyom szelídített varjú,
szabadon sétál a palotában, tőle tudom az egész históriát.
Persze hogy a varjúnak a kedvese is varjú, hiszen a madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.
- Attól fogva szívekkel keretezve és a
királykisasszony névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok -
folytatta a varjú -, és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást
nyer a palotába, elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha akad köztük
egy, aki olyan okosan és fesztelenül társalog, mintha csak otthon
volna, azt választja férjéül a királykisasszony. Elhiheted - mondta a
varjú -, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Lett a hírre nagy lótás-futás,
odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de senki sem tudta megállni a
helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán pergett pedig a
nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a palota kapuján, és
megpillantották a testőröket talpig ezüstben, meg a lakájokat végig a
lépcsőn talpig aranyban, amikor meglátták a fényárban úszó, hatalmas
termeket, valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor megálltak a
királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a fejüket, s nem tudtak
okosabbat, mint elismételni a királykisasszony utolsó szavát, pedig az
arra igazán nem volt kíváncsi. A kérők mintha mákonyos álomba merültek
volna odabenn, akkor eredt meg csak a nyelvük, amikor újra kinn voltak
az utcán. Hosszú sor várakozott a palota előtt, a városkapunál volt a
sor vége. Ott voltam én is, mert kíváncsi voltam rájuk. Megéheztek,
megszomjaztak a várakozók, a palotában pedig még egy pohár langyos vizet
se adtak nekik. Az okosabbak ugyan vittek magukkal vajas kenyeret, de
azt nem osztották meg társaikkal, azt gondolták magukban: "Hadd
tántorogjanak csak az éhségtől, legalább nem kellenek a
királykisasszonynak!"
- És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? - vágott közbe türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt a várakozók között?
- Várj! Várj! - intette türelemre a varjú. - Mindjárt
hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett a palota
elé. Se hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest a palotába.
Ragyogott a szeme, akár a tiéd, szép hosszú haja volt, de a ruhája
kopott és szegényes.
- Kay volt, csak ő lehetett! - ujjongott. Gerda. - Hát nyomára akadtam! - tapsolt örömében.
- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú, de , a kislány közbevágott:
- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor eltűnt.
- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan
apróra. De azt tudom a szelídített menyasszonyomtól, hogy amikor
belépett a palota kapuján, és meglátta a testőröket talpig ezüstben, meg
a lépcsőn a lakájokat talpig aranyban, bizony nem akadt a torkán a szó.
Csak biccentett nekik, és azt mondta: "Unalmas lehet itt a lépcsőn
álldogálni! Inkább bemegyek!" Fényben úsztak a nagy termek, titkos
tanácsosok és kegyelmes urak járkáltak mezítláb, és aranyedényeket
hordtak körül; áhítat foghatta el, aki körülnézett idebenn. Hanem az
ifjú legényke cseppet sem ijedt meg, pedig ugyancsak nyikorgott a
csizmája.
- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. - Az új csizma volt rajta, amikor elment; otthon is hallottam a nyikorgását.
- Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a
varjú. - S belépett nagy vidáman a királykisasszonyhoz, aki egy
gyöngyszemen ült, de az akkora volt, akár a rokka kereke. Körülötte az
udvarhölgyei a komornáikkal meg a komornáik komornáival, meg a főrangú
lovagok az inasaikkal meg az inasaik inasaival, meg azoknak a
szolgáival, akik annál jobban feszítettek, minél lejjebb álltak a
sorban. Az inasok inasainak szolgái csak bocskorban járnak, de
pillantást se lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az ajtóban.
- Ó de rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És mondd csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?
- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam
volna magam is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van. No de
mindegy. Azt mondja a szelídített kedvesem, az ifjú legénykének éppen
úgy a helyén volt a nyelve, mint nekem, amikor varjúnyelven beszélek.
Merészen és ékesen beszélt; nem is leánykérőbe jött, csak azért, hogy
megtapasztalja a királykisasszony híres okosságát, s tetszett neki, hogy
őt is okosnak tartja a királykisasszony.
- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint
Gerda. - Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott szorozni és
osztani, méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a palotához, kedves
varjú?
- Nem olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú. -
Várj csak, hogy is lehetne? Majd megkérdem a szelídített
menyasszonyomtól, ő majd tanácsol valami okosat. Mert azt mondhatom
neked, hogy ilyen magadfajta kislány sose juthatna be egyenes úton a
palotába!
- Én bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen ha Kay meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.
- Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal búcsút biccentett és elrepült.
Öreg este volt, mire visszatért.
- Kár, kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta,
amikor letelepedett Gerda mellé -, és küldött neked egy darab kenyeret; a
konyhából emelte el, mert ott van elég, te meg nagyon éhes lehetsz. A
palota kapuján semmiképp se léphetsz be, hiszen mezítláb vagy, s utadat
állnák a talpig ezüst testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne búsulj,
bejutsz azért a palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt,
amely egyenest a hálószobába vezet, s azt is tudja, hol a hálószoba
kulcsa.
El is indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a
nagy fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor a palota utolsó
ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis hátsó ajtóhoz vezette a kis
Gerdát. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, csak betámasztva.
Ó, hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a
félelem meg a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt
akarta megtudni, Kay van-e a palotában. Ő lehet, csakis ő; Gerda olyan
tisztán emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú hajára; szinte maga
előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon, amikor a rózsáik alatt
üldögéltek.
De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha
megtudja, mekkora utat tett meg érte, és mennyit sírdogáltak odahaza,
amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is tőle.
Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy
szekrényen kis lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a
padlón a varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta a fejét
jobbra-balra, s jól szemügyre vette Gerdát, aki illedelmesen meghajolt,
ahogy nagyanyjától tanulta.
- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis
kisasszonyom! - kezdte választékos modorban. - Az ön életútja, hogy úgy
mondjam, rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát, én majd
előre megyek. Erre egyenesen, itt nem találkozunk senkivel.
- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! -
figyelt föl Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami, mint falra vetődő
árnyék: lobogó sörényű, karcsú lábú paripák, vadászapródok, lovagló urak
és dámák.
- Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. -
Jönnek, és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól
teszik, legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt testüket.
Remélem, ha majd magas méltóságra jut, nem feledkezik meg a háláról.
- A világért sem! - felelte az erdei varjú.
Bejutottak az első terembe. Rózsaszínű virágos atlasz
borította a falakat, itt már messze előttük vágtattak az álombeli
lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta a fényes
uraságokat. A következő terem még káprázatosabb volt, álmélkodva néztek
körül. Végre a hálóterembe értek. Ennek a mennyezete olyan volt, mint
egy kristályüveg levelű pálmafa koronája; középen két liliomkehely
formájú függőágy ringott tömör aranyszáron. Az egyik liliomkehely fehér
volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros - a kis Gerda abban
akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s egy
napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott
fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek
lovascsapata visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda
felé fordult - nem, mégsem Kay volt.
Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is
ifjú volt és szép. Fehér liliom ágya szirmai közül kitekintett a
királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis Gerda sírva
fakadt, és elmondta neki egész történetét, s azt is, amit a varjak
tettek érte.
- Szegény gyermekem! - sajnálta meg a királyfi meg a
királykisasszony, aztán megdicsérték a két varjút; azt mondták,
megbocsátják, amit tettek, de azért máskor ne tegyenek ilyet. Különben
majd megkapják a jutalmukat.
- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami
biztos állást mint udvari varjak? - kérdezte a királykisasszony. - Akkor
benneteket illetne a konyha minden hulladéka.
A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos állás mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.
- Bizony jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a tejbe aprítanunk! - bólogattak.
A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga
ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és
hálásan gondolta: "Milyen jók az emberek meg az állatok!" - aztán
behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint
besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó
angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett. De mindez csak álom volt,
s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt az egész jelenés.
Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba
öltöztették, s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol
nem lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy pár kis
cipőt, hogy útra kelhessen a messzi világba, megkeresni Kayt.
Megkapta a cipőt, karmantyút is kapott, szépen
felöltöztették, s amikor kilépett a palotából, egy vadonatúj színarany
hintó gördült a kapu elé; a királykisasszony meg a királyfi címere
tündöklött rajta, mint az égi csillag; kocsis a bakján, inas a hátsó
ülésén, fullajtár a kocsi előtt, s mindegyiknek aranykorona volt a
fején. A királyfi meg a királykisasszony maga segítette be Gerdát a
hintóba, és szerencsés utat kívántak neki. Az erdei varjú, aki már
feleségül vette szelídített menyasszonyát, elkísérte hárommérföldnyire;
melléje telepedett az ülésre, mert ha háttal ült a menetiránynak,
szédült; a varjúmenyecske a palotakapuban búcsúzott tőlük sebes
szárnycsapkodással; nem kísérte el őket, mert fejfájás kínozta -
alighanem túlságosan sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az
aranyhintó édes pereccel volt kibélelve, az ülésen gyümölcs meg
mézescsók halmozódott.
- Isten veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a
királyfi meg a királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a
varjú is kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle.
Szívszakasztó búcsú volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete
szárnyával addig integetett, míg csak el nem tűnt a szeme elől a hintó,
amely úgy tündöklött, mint a nap.
Kövess facebookon, ahol sok érdekességről olvashatsz és villámjátékokban is részt vehetsz időről időre! Katt ide >> Mirtusz oldalam a facebookon
Iratkozz fel hírlevélre, hogy elsőként értesülj az újdonságokról,
akciókról, s ingyenes ajándékaim is letölthesd! Most 500,- KUPONért kattints
ide---> ajándékok letöltése, feliratkozás
Megjegyzések
Megjegyzés küldése