Mirtusz, Muki és a húsvéti kalamajka

írta: Matyóka Katalin

Edit a kertben tevékenykedett. Nem ültetett vagy gyomlált – hanem dugdosott. Csoki tojásokat, csoki nyulakat,  egyéb apró meglepetéseket rejtett el szerte a növények között, a hintánál, a tavacskánál, ahol csak alkalmas helyet talált. 

Jártában-keltében odapillantott a csukott üvegajtóra és mosolyogva nyugtázta a két kedvence látványát. Muki farka szüntelenül járt, míg Mirtusz, a macska úgy tett, mintha csak a napsütés miatt telepedett volna le épp a kutya mellé. Kész – gondolta Edit, és elindult a többi tennivaló felé. Teríteni kezdett, de megtorpant. Csodaszép az idő, a teraszon is ehetnénk– gondolta és kezében a kenyeres kosárral kilépett a kinti faasztal mellé. Ekkor csengettek. Edit letette a kosarat és ment ajtót nyitni. A teraszajtó behajlott mögötte.  Muki  elkísérte, de mikor a látogató és egy nagy doboz társaságában átmentek a másik szobába, visszafutott a behunyt szemmel mélázó Mirtuszhoz.

– Most kimehetnénk, hm?

Társnője remekül értett a kilincsekhez, na meg a résnyi nyílások kitágításához.

 – Mnyauuu…legyen – egyezett bele kegyesen a cica és ügyes mozdulattal szabaddá tette az utat. A kutya lelkesen kirohant, Mirtusz sétálva követte. Muki már tett egy kört a bokrok alatt és most lelkesen újságolta:

-Egerek, egerek vannak amott! Megfogod őket?

Mirtusz megütközve nézett rá.

–Tessééék? Mit? Én?! Minek??!

– Hát, ahol régen laktam, ott a macskák megfogták az egereket és megették. Meg a madarakat. Meg a gyíkokat is. –pislogott Muki.

– Pppffffuuu…barbárok… ÉN világ életemben tányérból ettem a finom falatokat. Hol ropogósakat, hol zaftosat, mikor mit kívánok meg. Ne is emlegess előttem ilyeneket, ha jót akarsz.

Muki tétován megbillentette a farkát  és gyorsan odébb lépett, mert ismerte barátnéja villámló pofonjait.

– Hopp, nicsak, itt valaminek gazda szaga van! – és finoman felvett egy csokinyuszit, majd a ház felé iramlott vele. Az ajtó azonban visszahajlott, így a terasz kövére tette le, majd szaladt a másikért, majd keresett és talált, vitt és szaladt lelkesen végig azon a nyomvonalon, ahol Edit járt a reggel. A kövön szépen gyarapodott a zsákmány.  

Mirtusz megunta ezt a serénységet a közvetlen közelében és felugrott az asztalra, ahol  - milyen kellemes meglepetés! – egy puhán bélélt kosár várta. Azonnal beletelepedett és elégedetten elszundikált.

Gyanútlan gazdájuk eközben a két tarka törpenyulacskát simogatta a dobozban.  A kis jószágok teljes bizalommal szimatolgatták a kezét, és elvették a felkínált finomságot is.

– Látod, teljesen szelídek, ahogy ígértem. – mondta Szilvi, régi kolléganője. – meg nem mondanád, hogy kuka mellől valók, igaz? Ez a húsvétjuk már egész más lesz, mint az a tavalyi.  – fintorodott el.

– Micsoda emberek vannak…kitették őket, mint egy megunt széket. 

– Ó, tudod, az én Mukim is … - kontrázott Edit, és belemelegedtek a beszélgetésbe.

Kint Mirtusz felébredt röpke szunyókálásából és nagyot nyújtózott.  Karmai ki-be jártak, ásított és hunyorgott – és ekkor valami megvillant odalent. Csillogott és mozgott, ezzel kísértve a cicát, aki meg se próbált ellenállni a csábításnak, ugrott. A kosár felborult a mozdulattól, a kenyérszeletek egy része kipottyant az asztalra. Mirtusz mit sem törődött vele, remek mulatságot talált: a Muki által szép sorba rakott tojásokat pofozgatta vidáman. 

Más viszont felfigyelt az esetre. A cserép alatt lakó veréb nem habozott, odaröppent és megkóstolta az egyik magvakkal megszórt zsemlét.  Finomnak találta, hát rögvest hangos csiripeléssel meghívta a rokonokat, szomszédokat is.

-Fincsirip, fincsiripp – nyüzsgött a verébhad.

-Túdom, túúdom – szálltak be a gerlék is a piknikbe.

Edit az órára pillantott odabent.

-Ó! Mindjárt itt vannak a gyerekek! Hová tegyük a nyuszikat?

- Legjobb lesz, ha ebben maradnak, azt megszokták. Az előszobában ott a tojásdísz, ott el is férnének, meg jól is illenek a húsvéthoz.

Ebben megegyezve elhelyezték a dobozt , és már meg is szólalt a csengő.

-Szórakozzatok jól – búcsúzott mosolyogva Szilvi – délután jövök a vendégmunkásokért!

A gyerekek szüleiket megelőzve besorjáztak az ajtón, és „Szia nagyi” felkiáltás után már hajoltak is a nyulakhoz.

-De édesek! Hű, de szép! A fekete tarka a legszebb! Nem is, a másik aranyosabb! Mi a nevük? – lelkendeztek egymás szavába vágva.

-Ő Selyem, ő pedig Lepke – intézte a bemutatást Edit.

- Milyen kis bátrak! Elvette a kezemből is a répát! És Mukitól se félnek, nagyi? Vagy Mirtusztól? Miért nincsenek itt? Ki kellett zárni őket?

- Hűha! – döbbent rá a nagyi kedvencei hiányára és rosszat sejtve a teraszajtóhoz sietett. Családja a nyomában.  Muki ekkor ért oda egy nagyobb csokinyúllal a szájában és megmerevedett a Mirtusz okozta felfordulás láttán. A cica teljes lendülettel kergetett egy tojáskát, a többi festői össze-visszaságban hevert mindenhol,  az asztalt csatatérré változtatták a madarak.

Az emberek döbbenten álltak egy pillanatig e csoportkép láttán.

-Hiába, az igazi állatbarát a kedvenceit se hagyja ki a mókából! – nevetett Miklós, Edit fia.

-Mirtusz! Muki!!! Nahát! –

-Jaj, a csokik! – szipogta Panni, a legkisebb unoka.

Muki megszeppenve álldogált, még mindig tartotta a nyulat, Mirtusz pedig lelapult a takarásban, mancsa alatt a színes burkolatától részben megfosztott csokitojás.

Edit nagy levegőt vett, de belőle is kirobbant végül a nevetés.

-Még szerencse, hogy a süteményeket, egyebeket nem hoztam ki. Így nektek is jut valami. 

Ne sírj, kicsi, elrendeződik itt minden, amíg ti anyuval megterítetek odabent – nézett a madárpottyantásokkal  ékes asztalra Edit.  – Ja, és vigyétek magatokkal Mukiékat is!

A húsvét e kis kalamajka után már a rendes medrében folyt tovább. Elhangzottak locsolóversek, előkerültek a kölnik és megtartották a tojás kereső játékot is – szigorúan kétlábúak részére.